Fitipaldi, a bukórendőr és a sok szivárvány

Szerző: Paróczai Márta

Tegnapelőtt korán ébredtem, ráadásul óraátállítás is volt, így a régihez képest már két órával van itt kevesebb. Egy kis kirándulást terveztünk a régi fővárosba, Teguisebe. A busz a kikötőből indult, nem sokan utaztak, vasárnap reggel volt, egy páran jöttek át Graciosa szigetéről, ők ott dolgozhatnak, helyiek voltak. Még előző este a neten megnéztem a menetrendet, megterveztem hol szálljunk le majd le, gondoltam a Városháza előtt pont jó lesz, az a központban van.
Alighogy beértünk a városba a sofőr fékez, és spanyol szokás szerint jó hangosan elkiáltja magát: Teguiiiise. Gondoltam is magamban, hogy minek, mert a kijelzőn jó nagy betűkkel lehet olvasni épp melyik megálló következik, ha valaki pedig mégsem látna jól, akkor egy kedves női hang is elismétli a megállók nevét. Állunk, még mindig … sofőrünk pedig már harmadjára ismétli: Teguiiiiiiiiiiiise. Nem tudom miért gondolta, hogy nekünk itt pont jó lesz, de nem volt választásunk. Mivel csak mi vettünk eddig jegyet, így döntése szerint ne menjünk mi csak az Ayuntamiento-ig (városháza), ha minden külföldi itt szokott leszállni, akkor, ha nálunk is hátizsák van és egymás között nem spanyolul beszélünk, akkor biztosan mi is a vasárnapi piacra megyünk. Tény, hogy azt is meg akartuk nézni, de mást is, így leszállni egy megállóval arrébb terveztük.
Na, mindegy, sétálunk egyet, időnkből bőven kitelik-gondoltuk. Leszállunk, nem vitatkozunk a sofőrrel ezen a szép vasárnapi reggelen.
Bandokoltunk, sehol senki, a templom tornya volt az irány, amikor egy idős helyi bácsi csapódott mellénk, páromat már amigonak is nevezte és gyors időjárás jelentést kaptunk. Azt is megtudtuk, hogy pár napja jó nagy eső volt, és itt 3-4x esik úgy igazán, na ez olyan volt. (Az eső téma a későbbiekben még felbukkan ) A következő saroknál már el is búcsúzunk, minden jót kíván nekünk, mi pedig jó egészséget neki.
A városka akárcsak egy dél-amerikai falvacska, járhatnánk Kolumbiában, vagy Kubában is (nem meglepő, hiszen Kolombusz tengerészei között jócskán akadtak innen a szigetekről), macskakövek, lapos tetejű házak….Gabriel García Márquez jutott eszembe, Cartagena városa. A reggelit egy kávézó teraszán fogyasztottuk el, a pincér egy 30 év körüli fiatalember természetesen megkérdezte, hogy a sonka a pirítóshoz az milyen legyen, dulce vagy serrano. Persze, hogy serrano -vágtam rá egyből. Aztán még visszaszalad, hogy ugye olivát is kérünk. Claro que sí/ Persze -válaszoltam.
A nap gyorsan eltelt, már- már azt hittem nem is fog semmi történni, amiről írni tudnék, de várjuk ki csak a végét. Ebédelni találomra mentünk be egy helyre, a környezet szép volt, gondolatban továbbra is Latin-Amerikában jártam, a faragott ajtók, a növények a falon. A polipról csatolok fotót. Párom friss tonhalat kért és megint tanultam valamit. Ezt is pont úgy készítik el, mint a marhahúst, ha roston, megkérdezik,” hogy szeretné”? Jól átsülve vagy media hecha? Fogalmam sem volt, melyik a jobb, gondolom mindenkinek ízlése szerint, így az utóbbit mondtam, hogy félig átsülve… Az én polipom is roston volt elkészítve, finom is volt, bár nekem a pulpo a la gallega -polip galíciai módra, fatányéron, felkarikázva, pirospaprikával megszórva mindent visz). Helyi bort ittunk, gyümölcsös, zamatos és nagyon jó választás lett sajnos a nevét nem jegyeztem meg. Az itteni szőlőről majd később még írok, mert lesz mit ☺).
Visszafelé naná, hogy a városháza előtt szálltunk fel ☺. A nap izgalmasabb része csak most kezdődött el! Először is a busz a semmiből érkezett meg, talán az égből pottyan le elénk-gondoltam. Gyorsan közölte sofőrünk, hogy a kikötőig megy, és mennyi lesz és már nyomta is a gázt. Az első sorba ültünk le gyorsan mögé, hátrébb nem tudtunk, ha nem akartunk a mozgó buszban elesni. Sofőrünkben egy igazi Fitipaldi lakozott, szerintem arról álmodozik nap, mint nap, hogy egyszer ismert autóversenyző lesz. A buszvezetés csak egy szükséges rossz álmai megvalósításához. Tényleg nagyon jók az utak a szigeteken, és gyorsan megállapítottuk, hogy a mi kis Fitipaldink ezt le is teszteli. Gyuszi, biztosra ment, elővette a telefonját, és egy alkalmazás segítségével már tudtuk: ahol hatvannal lehetett menni, ő ott nyolcvannal ment, máshol pedig minimum százzal száguldozott.
A kanyarokban csak úgy süppedtünk bele az ülésbe. Lehet ezt még fokozni? Sí, claro que sí. 15 perc múlva a száguldását megspékelte egy kis csevegéssel is, hogy bebizonyítsa nekünk, hogy érzésből vezet. Mit neki a figyelem, ő igazi spanyol, beszélgetni kell!! Ismeri már az utat, a kisujjában van mindegy egyes kanyar. A mellettünk lévő ülésen egy ötvenes hölgy utazott, ismerhették egymást, mert jót beszélgettek, nagyokat nevettek, én pedig megtudtam, hogy 3 napja tényleg nagy eső volt. Inkább levette a cipőjét, mert lábat mosni könnyebb, nem éri meg megkockáztatni, hogy tönkre menjen a cipője, de ahogy esett!!!!! Talán gyerekkorában látott ilyet legutoljára.
A hölgy idevalósi volt, mert pont úgy beszélt, mint Lucía a Gran Canarián elő barátnőm, akik tizenegyen vannak testvérek, és imádom, amikor a családjáról beszél. Nagyon összetartanak, sosem felejtem el, amikor egyszer együtt voltunk, és épp egy ilyen családi rendezvényre akart asztalt foglalni, és a pincér kérdezgette, hogy így meg úgy, amikor egyszer nem stimmelt valami. Látszott az arcán, hogy nagyon nem áll össze a kép. Lucía ekkor határozottan így szólt.” Persze, hogy külön teremre gondoltam, hiszen tizenegyen vagyunk testvérek, és jönnek a gyerekek is.” Az más, señorita- válaszolt a pincért. Sokat ismételgette a „Sí, mi niño , ami annyit tesz, hogy „ persze, természetesen” Ha Luciával beszélgetek ő is legalább 10x elmondja 10 percen belül, sí, mi niña. Amikor leszállt a hölgy egy idősebb úriember szállt fel, sofőrünk őt is ismerhette, mert nem maradt szótlanul. Én meg megtudtam, hogy francia a bácsi, de sokat van itt, mert ugye otthon ilyenkor már nincs ilyen jó idő, és szereti az itteni életet, így szeptember vége felé mindig ott hagyja Franciaországot, és tavaszig itt él. Láttam rajta, hogy ő is nagyon szorítja a szék karfáját ☺. Az idős úrnak köszönhetően a hűtőkamra-érzés is megszűnt a buszon, mert megkérte Fitipaldit, hogy vegyen már le a légkondiból. (Bármennyire is sportosan vezet és az izgalomtól mindenkinek felszökik a vérnyomása, de azért mi csak fázunk-gondolhatta)
A menetidőhöz képest már 8 perces előnyben voltunk,- az internet mindent tud ☺, és amikor közeledtünk a mi kis falucskánkhoz, arról kezdtünk el Gyuszival beszélgetni, hogy jobb lenne még a kikötő előtti megállóban leszállni, mert ott az ABC, és ugorjunk be, vegyünk egy bagettet másnap reggelre. Leugrani se tudtunk!!! Ő sietett, az a megálló nem is létezett neki -☹. Jelezni sem tudtunk, mert esemény történt. A forgalmat lassító bukórendőrt kivégeztük. Pikk-pakk, gyorsan és kíméletesen. Hangosan ugyan, de új volt a busz, mi az neki. Úgy átszáguldottunk rajta, hogy mindenki ugrott egyet az ülésén. Gyuszi ösztönösen és magyarul, megszólalt „de szép volt” és nemzetközileg ☺ gesztikulálva mutatta neki, hogy yeees, ez aztán igen!!! Fitipaldi mosolygott egyet és beseperte az elismerést ☺.Mi meg végre megérkeztünk.
Óriásiak voltak aznap a hullámok, feltámadt a szél, és azon gondolkodtunk, hogy a 40 perces hajóúton, ami Graciosára visz, hogy bírja az utat az ember gyomra. Látva az éppen kifutó hajót, fel-le, fel-le, akárcsak egy Kelj fel Jancsi, arra jutottam, hogy a helyiek, tuti bírják, vérükben van, így születnek és kész, a külföldiek meg tuti megtanulják, hogy is mondják azt spanyolul: émelygek, hányingerem van, hányni fogok ☺ Miközben a hullámokat néztük hazafele sétálva egy távoli szikla tetején megpillantottuk Lanzarote „Naaaagy ho-horgászát”. Ott állt, a hullámok között, óriási pecabotjával a kezében, és mi meg azon tanakodtunk, hogy a francba fog onnan kijönni. Az apály kb. hajnal 2 órára viszi le a vizet, hogy a sziklák között kisétáljon, ha van is csónakja, azzal ebben az időben azzal ki nem jön. Itthon még a tetőteraszra is felmentünk, hogy megnézzük, ott van-e. Ott volt, de már ült.
Este, naplemente után még beszélgettünk róla, hogy azért ez elég nagy felelőtlenség, meg mi lehet vele…..Másnap Juan Antoniotól csak megkérdeztem, hogy ugye nem történt semmi baj az éjszaka a faluban. Miért? -Kérdezte. Elmeséltem neki, erre ő: Á, ez normális, higgyük csak el, hogy ők ki tudnak jönni, ismerik ők az óceánt, tudják, mikor lehet, mikor nem.
Az éjszakai szeles időnek köszönhetően másnap reggel szivárványra ébredtünk, és a tegnapi nap folyamán többször is láttunk ilyen szépséget. Csatolok fotót, ugye milyen szép? Szeles idő volt, ha kisütött a nap nagyon melegünk volt, ha meg épp nem, kellett egy vékony pulcsi. Délután bementünk Arrecifébe, a fővárosba majd, kiugrottunk a reptérre autót bérelni. Így terveztük, az első három nap helyben leszünk, utána már magunk urai és ismét bejárjuk a szigetet autóval. Érkezésünkkor már érdeklődtünk a bérlés felől, tudtuk, hogy a helyi két cég a legkedvezőbb, nincs letét, lehet készpénzzel is fizetni, és szóltunk is, hogy akkor hétfőn délután négykor jövünk. Kb. 5 perc ügyintézés után már a kocsiban ültünk. A Mercadonában (helyi élelmiszerbolt) bevásároltunk, vettünk halat, gyümölcsöket, és holnaptól már a konyhában is többet sürgünk -forgunk.